Az én asztalom (Figyelő c. hetilap)

Dátum: 2015. október 12.

Jardinette a Farkasréten
Asztaltársaságok. Milyen remek együtt vacsorázni olyan emberekkel, akik szeretnek diskurálni. Vas István, atyai barátom és mesterem, felséges partner volt. Szeretett jól enni, jó vörösbort inni. És végigdiskurálni az étkezést. (Érdekes, a lírája is jellegzetes, diskuráló élőbeszéd.)

Felesége, Szántó Piroska (eredeti, nagy festő, majd idős korára pompás elbeszélő) főleg figyelte és ironikusan kommentálta a diskurálókat (ennek lenyomatai a későbbi novellák). Nem volt elképzelhető színházi este e vacsorák nélkül, leginkább a Mátyás Pincében.

Nemes Nagy Ágnes, csodálatos költő, műfordító, rendhagyó esszék írója. Közös asztalnál ültünk sok éven át a szigligeti alkotóházban. Barátom és szigorú mesterem volt ő is. Micsoda beszélgetések voltak azok, asztalnál és asztalon túl! Az első eleven költő, akit még diákkoromban megismertem, Pilinszky János: vele enni nem nagyon lehetett (mikor evett egyáltalán?), inkább csak ülni a törzs-presszójában, kávézni és rengeteget pöfékelni, miközben olykor, égnek fordítva fejét, elmondta készülő verse egy-egy újabb sorát.

Mensáros László a legrégebbi barát, nagy éjszakai barangoló, majd később Tolnay Klári, barát és bálvány egyszersmind. Sosem tudtak előadás után úgy hazamenni, hogy fehér asztalnál diskurálva ne oldották volna ki magukból a színpadi feszültséget. Számlálhatatlan estét töltöttünk így együtt. De nem folytatom a névsorolvasást. Ezek a barátaim immár mind egy föld alatti asztaltársaság tagjai. Felálltak a fehér asztaltól és távoztak a Farkasrét művészparcellájába. Nem fair dolog.

A temető bejáratától ugrásnyira évtizedeken át hívogatta vendégeit a Búfelejtő. Nem hiszem, hogy létezik még egy temető a világon, mellyel szemben, kimondottan a bánatra bazírozva működne egy vendéglő. Ez igazi raritás, valódi ?hungarikum”. És közel fél évszázadon át volt közkedvelt lokalitás. Eltemettük a pótolhatatlant? Akkor gyerünk a Búfelejtőbe! Amikor száz éve alapították, Szürke Csacsi volt a neve. Mert ide álltak be a Duna-vizet áruló sváb fuvarosok, tőlük vették a hegyekből érkező vízszállítók a vizet, megtöltve szamaraik két oldalán a puttonyokat. Csak 1950-ben lett Búfelejtő. (Volt is mit felejteni!) Aztán később elcsehósodott. Majd 2001-ben került új tulajdonos, aki igényesen átépítette, remek télikertet kapcsolt hozzá (fölfedezvén a télikert varázsát). A falakon régi gobelinek. Minden csupa ízlés. Ez a Jardinette.

Múlt héten két kultúraszállító fuvaros tanyázott le itt vacsorázni. Bozóki András és jómagam. ő is váratlanul csöppent a miniszterségbe, mint én annak idején. Neki is azonnal mélyvízben kell úsznia, én tudom, mi ez. Filoszok a közigazgatásban. Egyszerre döntéshozóként kézbe kapni mindazt, amiről azelőtt csak írtunk. Tipikus ?hic Rhodus, hic salta” helyzet. Most ugrálj! Nem filozofálni és papíron spekulálni, hanem jól és határozottan dönteni. De miért ne csinálhatná ezt néha kultúrában jártas szakember, maga is résztvevője és szereplője ennek a közegnek, ne mindig politikus, pártfunkcionárius? Bozókit akkor kezdtem becsülni, amikor 1993-ban kitartott elvei mellett, miközben egy egész párt kisétált körülötte a levetett, régi elvek mágnesteréből. A politikai tisztesség nagy dolog. Ha tudással, műveltséggel párosul, még nagyobb.

Levest eszünk? Persze, leves nélkül nincs étkezés. Én megpróbálom ezt a tárkonyos vadragulevest. (Kitűnő.) Én meg a gombák szerelmeseként ezt a vargányalevest. (Kitűnő.) És utána ezt a dijoni mustárral készült csirkemell steaket választom burgonyatortával és zöldségszalmával. (Pompásan harmonizál.) Én meg húsvéti báránysültre gondoltam tócsnival. (A bárány ízes, de a tócsnit ropogósra pirítva szeretem.) Milyen csábító és gazdag ez az étlap: mit együnk még? Szerintem semmit. Este van. Csak diskuráljunk.

Jó diskurálni. Ahogy szüleim mondták: tislizni. Kultúrafuvarosok az egykori Szürke Csacsiban. Srégvizaví a Farkasrét föld alatti asztaltársaságával.

Görgey Gábor